Embajada en HUNGRÍA

VÉGSŐ BÚCSÚ A VIDÁMPARKTÓL

VÉGSŐ BÚCSÚ A VIDÁMPARKTÓL
Tavaly, a tél kellős közepén költöztünk Magyarországra, és megérkezésünk második napján már Budapest hófedte utcáit róttuk Fabrizióval. Sétánk során hamar felfedeztük a Vidámparkot is, és a drótkerítésen át nézegettük, hogy milyen izgalmak várnak majd ránk, ha egyszer újra tavasz lesz. Sóvárogtunk, épp úgy, ahogy egy ragadozó távolról méregeti prédáját.
Elérkezett a tavasz, és Budapest kivirágzott. Azt tudni kell, hogy a Vidámpark az nem Disneyland. Igazi vurstli, autentikus hangulat, mint a „Garufa” tangóban a „Parque Japonés” vagy mint az egykori „Italpark” Buenos Airesben, persze az összetéveszthetetlen magyar hangulattal megfűszerezve.
Az 1906-ban készült körhintában a lovak érthetetlen nyugalommal galoppoznak, mintha csak egy novellából ugrottak volna elő. A dodzsemben az autók egy zárt helyen száguldoznak, és céljuk utolérni egy öt másodpercenként más-más helyen felvillanó fénycsóvát, ily módon garantálva a folyamatos ütközéseket. A barlangvasút egy olyan alagúton röpít minket keresztül, melyben Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeményének egyes jelenetei elevenednek meg mozgó bábúkkal illusztrálva (apropó, soha de soha ne mondják egy magyarnak, hogy nem tudják, ki az a Petőfi Sándor).
Természetesen nem hiányozhat a terítékről a céllövölde, az óriáskerék és más, nagy sebességű szórakoztató elemek. De a fő attrakció mégiscsak az 1922-ben, fából épült hullámvasút. Valódi műalkotás.
Ezek után nem nehéz kitalálni, hogy a nyár során számos alkalommal ellátogattunk a Vidámparkba, és persze mindig új élményekkel tértünk haza, annyira fáradtan, hogy amíg én vezettem, Fabrizio már a kocsiban elaludt. Szeptember 29-én újra elmentünk, ami azért volt igazán különleges, mert ez volt az utolsó látogatásunk. Nehéz elhinni, de a Vidámparkot örökre bezárták. Azt mondják nem jövedelmező, sokba kerül a fenntartása, így több jut az Állatkertnek, a mai gyerekek már játékkonzolokon játszanak.
Ezen a vasárnapon tehát felkészültünk, hogy végső búcsút vegyünk a Vidámparktól. Keserédes érzések kerülgettek aznap. A jegypénztár hosszú soraiban a többiekkel úgy néztünk egymásra mintha érthetetlen és igazságtalan végzetünkre várnánk. A horrorlabirintusban a múmia és Frankenstein inkább részvétet mintsem félelmet keltett bennünk. Szegény szörnynek most új munka után kell nézni! Még mindig nem tudom elhinni, és egy héttel később, amikor ezeket a sorokat írom, előveszem azt a műanyag karkötőt, mely a mindannyiunkban szunnyadó gyermeki világba engedett betekintést néhány órára.
Persze én nagyon jól tudom, hogy ez nem végződhet így. Ellen kell állnunk. Még mindig léteznek olyan helyek, ahova nem érnek el a ragadozók, a városfejlesztők vagy a könyvelési szakértők. Jóindulatú helyek, ahol menedéket találunk, amikor a merkantilizmus sarokba szorít. Apai szívem, vagy mától kezdve, a te emlékezeted, nyájas Olvasó. Kedves menedékhelyek, ahol Fabrizio mindig eltévedhet az elvarázsolt kastélyban, elszédülhet a hullámvasúton. Ahol a Drakula és a Farkasember pedig szabadon ijesztgethet minket lelkiismeret-furdalás nélkül.
És a körhinta forog tovább.

http://amissziovezetonaploja.blogspot.hu/2013/10/vegso-bucsu-vidamparkto...

A korábbi bejegyzések elérhetőek a következő oldalon:
http://amissziovezetonaploja.blogspot.hu/